Az évszázad megállapodása? | Világgazdaság

A héten tartották Bahreinben a Béke a jóléthez című amerikai szervezésű konferenciát, amelynek célja a szerénytelenül az évszázad megállapodásának is nevezett új amerikai békekezdeményezés elindítása volt. Az izraeli–palesztin konfliktus megoldásának kereteit tartalmazó tervet már régóta készítik Washingtonban, bemutatását azonban az izraeli belpolitikai helyzet és a térségbeli folyamatok miatt újra és újra el kellett halasztani, ám most a Trump-kormány belevágott a lehetetlennek tűnő feladatba.

Az elképzelésről kevés konkrétumot tudni, ennek ellenére a palesztin vezetés már elutasította, a nemzetközi közvélemény pedig bukásra ítélte. Ennek nagyrészt két oka van: egyrészt Donald Trump korábbi külpolitikai lépéseivel (például az amerikai nagykövetség Jeruzsálembe való áthelyezése, a Golán-fennsík izraeli területként való elismerése) már bizonyította Izrael-barátságát, a palesztinok számára hasonló gesztust azonban nem gyakorolt. Másrészt úgy tűnik, hogy az Egyesült Államok el fog mozdulni az úgynevezett kétállamos megoldástól, vagyis attól az elképzeléstől, hogy bármilyen béketárgyalásnak egy önálló Izraelhez és palesztin államhoz kell vezetnie.

A politikai hangulat tehát nem kedvez a Trump-kormánynak, ami nagy kár, mert a béketerv eddig ismert alapelvei között több érdemes a nemzetközi közösség megfontolására. Mivel a tárgyalásokban lassan két évtizede nem történt érdemi előrelépés, ezért új utakkal kísérletezni nem ördögtől való. Különösen hasznos lehet a következő három elv megfontolása.

Az egyik ezek közül a palesztin gazdasági fejlődés középpontba helyezése. A Trump-kormány létrehozna egy ötvenmilliárd dolláros globális befektetési alapot Palesztina, Libanon és Jordánia fejlesztésére. A gazdaság előtérbe hozásával az amerikai kormány felismerte, hogy az államiság kérdése önmagában nem oldaná meg a palesztin társadalom mindennapi életének kihívásait, amelyek az elmaradottságból, a befektetési infrastruktúra hiányából és a magas munkanélküliségből adódnak. 1948 óta a legkritikusabb kérdések közé tartozik a palesztin önrendelkezés kötődése a területek önfenntartó képességéhez, amelyre a terv ugyan választ nem talál, de a korábbiaknál nagyobb hangsúllyal kezeli.

Másrészt sajnos ki kell mondani, hogy a kétállami megoldásnak ma nincs realitása. Az Izrael és Palesztina közötti erőegyensúly teljes mértékben az előbbi javára dől el, a látszólag a palesztin államiságot támogató nagyhatalmak (köztük az Európai Unió) pedig érdemben nem tesznek ez ellen. A Palesztin Hatóság és a palesztin menekültekkel foglalkozó ENSZ-szervezetek segélyezése önmagában nem változtatja meg a helyzetet. Ebből a szempontból a kétállami megoldáshoz való retorikai ragaszkodás inkább politikai motivációból történik, mint mély erkölcsösségből. Ebből az alapállapotból két kiút látható: a kétállami megoldás kikényszerítése vagy az ettől való elmozdulás.

Harmadrészt a terv egyik alapelve a palesztin vezetés kikerülése és a palesztin társadalom közvetlen megszólítása. Jared Kushner, a béketerv egyik fő koordinátora többször nyilvánvalóvá tette: elsősorban azt szeretnék, ha a palesztin családok asztalára jutna el a dokumentum, ők vitatnák meg, és ha nekik tetszik, ők kényszerítenék ki saját vezetőiktől a terv támogatását. Ez a lépés stratégiailag elég problémás, hiszen egyik politikai közösség vezetői sem szeretik, ha félreállítják őket. Ugyanakkor az a megfontolás, hogy a palesztin kormány mellett Ciszjordánia és a Gázai övezet lakosságát közvetlenül is be kell vonni a békefolyamatba, jogos és érthető szempont. A két palesztin terület egyébként sem áll egységes vezetés alatt, mindkét palesztin kormány demokratikus legitimitása megkérdőjelezhető. 2005 óta csak helyhatósági választások voltak a palesztin területeken, a jog uralma korlátozott, a korrupció szárnyal. Ebből a három pontból nem következik, hogy a Trump-béketerv az évszázad megállapodása (vagy akár csak működőképes kompromisszum) lenne. Egyik fő problémája, hogy az izraeli megszállás kérdését szőnyeg alá söpri, és így nem tud érdemben foglalkozni a konfliktus társadalmi vonatkozásaival, az igazságtételre való törekvéssel vagy a helyzet nemzetközi jogi dimenzióival. Ez a hiányosság lehetetlenné teszi, hogy a tervet elfogadják az arab társadalmak, és emiatt a feszültségek felkorbácsolásával is járhat. Ehhez is hozzátehetjük, hogy egy 2017-es felmérés szerint a palesztinok sem ezt a szempontot teszik meg prioritássá – elsődleges aggodalmuk inkább a gazdasági lehetőségek hiányára és a korrupcióra irányul, az izraeli megszállást pedig a megkérdezetteknek csak tizenöt százaléka említette első helyen (az előbbi kettőt majdnem kétszer ennyien). Mindezek arra utalnak, hogy a palesztin kérdés megoldása sokkal összetettebb, mint amennyire a Trump-kormány tagjai és heves kritikusai elismernék – ez azonban nem jelenti azt, hogy bármilyen kezdeményezésnek ne lennének megfontolandó elemei. Hiba lenne politikai elfogultságból ezeket figyelmen kívül hagyni.