A klímavédelmi intézkedések valódi akadályai

A klímaváltozás tekinthető talán az emberiséget érő legnagyobb fenyegetésnek. Az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testülete (IPCC) szerint 2050-re a globális szén-dioxid-emissziót nettó zéró szintre kellene csökkenteni, hogy elkerüljük a globális hőmérséklet 1,5 Celsius-fokos,
vagy valószínűleg annál is nagyobb mértékű emelkedését az iparosodás előtti szinthez képest. Drasztikus, azonnali intézkedésekre van szükség, mivel a mostani infrastrukturális beruházások határozzák meg a következő évtizedek növekedésének karbonintenzitását.
A klímaváltozás mértékének és súlyosságának széles körű felismerése ellenére az emisszió tovább növekszik, és az Amazonas helyzete sem volt veszélyeztetettebb, mint most.

A klímaváltozásról szóló viták nagy része eleinte arról szólt, hogy vajon drasztikus, azonnali intézkedésekre van-e szükség a globális felmelegedés mértékének csökkentéséhez, vagy inkább fokozatos megközelítést kellene-e követni. Az utóbbi irányzat támogatói valamekkora sikerrel azzal érveltek, hogy a drasztikus, azonnali intézkedések súlyos rövid távú gazdasági költségekkel járnának.

Három új fejlemény azonban megváltoztatta a vita menetét.

Először is a globális felmelegedés által okozott különböző jelenségek már most arra utalnak, hogy a korábban gondoltnál nagyobb és fenyegetőbb károkkal jár majd a klímaváltozás.

Másodsorban a tiszta energia költsége sokkal gyorsabban csökken, mint azt feltételezték. A Nemzetközi Megújuló Energia Ügynökség (IRENA) szerint a megújuló energiaforrások már a legolcsóbb energialehetőséget jelentik a világ jó részén, ahol a nap- és szélenergiával kapcsolatos technológiák járnak az élen. Továbbá a zöldítés költsége a jövőben még gyorsabban csökkenhet az új energiaforrásokkal kapcsolatos folyamatos tanulási folyamat révén. Ez mind igaz a várostervezésre, a közlekedésre, a mezőgazdaságra, az erdészetre, amely szektoroknak át kell esniük a zöld átalakuláson.

Végezetül a világ jelenlegi, magas karbon­fel­hasz­nálású növekedési modelljének közvetlen negatív externáliáival – mint a légszennyezéssel – mostanra jobban szembesült a világ. Ezek hozzáadódnak a klímaváltozás rövid távú költségeihez, így a csökkentésük részben ellensúlyozná a klímaváltozással szembeni fellépés azonnali költségeit.

Ezek a változások jelentősen erősítik a globális felmelegedés gyorsabb és megfontoltabb csökkentése melletti érveket. Ahogy a 2014-es New Climate Economy Report kiemelte: már rövid távon is szükség van egyfajta kompromisszumra a növekedés és az erőteljes klímavédelmi intézkedések között.

Akkor miért nem ez történik?

Először is, bár a zöld átmenetnek lehet kicsi nettó aggregált költsége, az biztos, hogy a folyamatnak lesznek vesztesei (mint ahogy győztesei is). Emellett gyakran az történik az ilyen átalakulásoknál (például a kereskedelmi liberalizációnál), hogy az adott folyamat előnyei a társadalom széles rétegeinél jelentkeznek, miközben a veszteségek bizonyos rétegeknél koncentrálódnak, ami politikai szempontból láthatóbbá teszi őket.

Amikor a közgazdászok támogatják az aggregált jóléti hasznokat eredményező intézkedéseket, gyakran nem veszik eléggé figyelembe azok valószínű disztribúciós hatásait. Ehelyett gyakran azt feltételezik, hogy a nyertesek kompenzálják majd a veszteseket. Ha azonban ez a fajta kompenzáció nem valósul meg, akkor a vesztesek rosszabb helyzetbe kerülnek, és akadályozhatják a szükséges változásokat, ahogy a sárga mellényes tüntetők 2018 óta, amikor a francia kormányzat új, klímabarát üzemanyagadó bevezetésére tett javaslatot.

A klímavédelmi intézkedéseket elutasító de facto koalíciók egyrészt a karbonintenzív eszközöket birtokló, saját egyedi érdekeiket képviselő csoportokból (például olajvállalatokból), másrészt döntően alacsonyabb jövedelmű rétegekből állnak, akik a gyors átalakulás rövid távú veszteseinek számítanának. Az utóbbiak kompenzálására és az előbbiek izolálására van szükség.

Sajnos, nem világos, hogy vajon például a fiatal német urbánus rétegek, akik a zöldekre szavaztak az idei európai parlamenti választáson, boldogan kompenzálnák-e az idősebb autóipari munkásokat – nem is beszélve a lengyel bányászokról –, akik megszenvednék a gyors átalakulást. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a zöldintézkedések rövid távú káros hatásai miatt veszélyeztetettnek számító rétegek gyakran a digitalizáció és a globalizáció terheit is viselik.

A bátor intézkedések másik akadálya, hogy a klímavédelem globális közjónak számít, mivel csak egy légkör van, és egy adott ország emissziója a globális üvegházhatású gázokhoz adódik hozzá ugyanúgy, mint bármely más országé. Ez pedig felveti a potyautasság problémáját. Európa csökkentheti az emisszióját a 2015-ös párizsi klímamegállapodás céljainak megfelelően, vagy még annál is nagyobb mértékben, de ha India és Kína tovább növeli a kibocsátását – vagy Brazília nem állítja le az Amazonas pusztítását –, akkor ezek az intézkedések hiábavalók.

Egyértelmű, hogy az egész világ hasznot húzna egy kooperatív megoldásból.

Kötelező nemzetközi megállapodás vagy a globális környezetvédelmi intézkedéseket kiszabó szupranacionális hatóság nélkül csak néhány ország érez késztetést arra, hogy a klímaváltozás csökkentése érdekében elégséges lépéseket tegyen.

Az egyik lehetséges intézkedés lehet a potyautasságtól való eltántorításra, ha bevezetnék a határátlépési szén-dioxid-adót (carbon border tax), ahogy azt az Európai Bizottság leendő elnöke, Ursula von der Leyen javasolta. Eszerint a kormányzatok adót vethetnének ki az olyan országokból beérkező „piszkos” exportra, ahol nincs karbonadó. A teher mértéke az exportot támogató szubvenciókkal lenne egyenértékű. Ezzel lényegében egyfajta „árnyékkarbonárat” vetnének ki a potyautas országokra, ami arra sarkallná őket, hogy kevesebb karbonintenzív terméket gyártsanak.

Feltéve, hogy ez nem diszkriminatív, az ilyen határátlépési árazás erősítené a globális jólétet, és összeegyeztethető lenne a Világkereskedelmi Szervezet előírásaival. A megfelelő mértékű adó kiszámítása azonban a gyakorlatban igen nehéz lenne. Ráadásul ez az intézkedés egyes országokat, például az Egyesült Államokat arra késztetné, hogy megtorló intézkedéseket hozzon, amelyek torzító hatásúak lennének. Továbbá az adónak valószínűleg regresszív disztribúciós következményei lennének, amelyek a legjobban a szegény országokat érintenék. Ezért jobb stratégia lenne, ha a zöldberuházásokat jelentősen növelnék a fejlődő országokban oly módon, hogy a multilaterális fejlesztési bankok pluszmagántőkét mozgósítanának a saját forrásaik mellett.

A disztribúciós kérdések – és nem az aggregált költségek – a valódi akadályai azoknak az ambiciózus intézkedéseknek, amelyekre a katasztrofális hatásokkal járó klímaváltozás megelőzésére szükség van. Hasonló kihívások mind nemzeti, mind nemzetközi szinten, szintén megfigyelhetők a negyedik ipari forradalom következtében kialakuló átmeneti időszakban.

A neonacionalista populista erők már táplálják azokat a félelmeket, amelyeket a diszruptív változás hoz felszínre. Az ambiciózus dekarbonizáció tovább erősítheti ezt a folyamatot, ha nem társul könnyítő szociális intézkedésekkel. A progresszív erőknek ezért mindenhol össze kell fogniuk nemcsak a gyors zöld átalakulás érdekében, hanem azért is, hogy ez az átalakulás politikailag megvalósítható, a társadalom túlnyomó többsége számára vonzó legyen rövid távon is.

Copyright: Project Syndicate, 2019
www.project-syndicate.org